A Suli-Mozi Extra közönségtalálkozós sorozatának második filmje már csak hangulata miatt is könnyebben aktivizálta az iskolás közönséget: a rendező Ujj Mészáros Károlyt szép tempóban kérdezgették, moderátorként nem sok dolgom volt a vetítés után. Egyszerűen csak hátradőltem, s hallgattam a diskurzust. (Na jó, azért persze néha közbeszóltam, foglalkozásai ártalom.) A direktor pedig rácsodálkozott közönségére, elvégre ezzel a korosztállyal ilyen töménységben még ő se találkozott. Szerették. Őt is, meg a filmjét is.

Lassan általános tapasztalatnak mondható, hogy nem is az a lényeg, hogy mit kérdeznek a diákok, hanem, hogy mennyire csillog közben a szemük. Innen lehet tudni, hogy mennyire élvezik a dolgot: örülnek-e, hogy ott lehetnek, vagy ez is csak egy újabb fakultatív, legális iskolakerülési lehetőség. Nos, a Liza közben és után mindenképpen egyértelmű volt, hogy a Puskin nagyterme nem a tantermet helyettesíti jobb híján, hanem élvezik, hogy itt lehetnek. Bár azt még meg kell szoknom, hogy egyes pillanatokban nehéz eldönteni: azért nevetgélnek, mert jó és hasznos a buli, vagy zavarukban, esetleg valahol egészen máshol járnak. Örök dilemma ez, nyilván én is ugyanezt csináltam a magam idejében, csak nehéz visszatekerni a filmet, hogy mi is járt a fejemben ilyenkor.

Ami a kérdéseket illeti, a Lizával kapcsolatban nyilván nekik is fontos, hogy egy ilyen látványos, komoly utómunkát igénylő film meddig készült. Jó sokáig, természetesen. Ujj Mészáros nekik is elmeséli, hogy ő már a Lizával kapcsolatos nehézségekre csak legyint, ez a Liza, ez ilyen, a Lizával semmi se alakul könnyedén. Természetesen arra is kíváncsiak, hogy a forgatáson mennyit változott maga a film. A lényeget tekintve nem sokat, hiszen a már említett vizuális truvájok miatt alaposan ki kellett előre mindent találni. Ó, és a rókatündér! Hogy azzal mi van? Létezik? Hát, maga a legenda igen, Károly hozott is egy cukibb verziót belőle – a beszélgetés legvégén két lányka oda is jön és elkérik, megnézegetik közelebbről. Hiába, a japán popkultúra szerintük is menő. Vagy hát szerintük menő igazán.Hogy a film mennyire tetszett nekik, tulajdonképpen csak kitalálható. Véleményt nem mondanak, de a kérdéseikben benne van, hogy élvezték – mindenki vigyorog. És ez jó. Na meg onnan is sejthető, hogy siker van, hogy a Suli Mozi Extra történetében először konkrét pályaválasztási kérdés is elhangzik. Mármint az, hogy mit kell csinálni, ha az ember filmrendező szeretne lenni? Egy srác ugyanis kacérkodik a pályával, Károly nem keseríti el, bár hangsúlyosan megjegyzi, hogy neki elég későn sikerült elkészíteni az elsőt. Nyilván kell hozzá egy szaki, leginkább egy producer, aki fantáziát lát az adott filmötletben. Hát, meg a szerencse. És a kitartás. Ilyenek.

Filmet forgatni fantasztikus dolog, Ujj Mészáros egyébként is ajánlja mindenkinek. Kérdésre válaszolva elmondja, hogy mennyire elképesztően nagy dolog, amikor összeáll a stáb, s ott van az a sok ember, aki várja, hogy mi lesz ebből az egészből. A rendezőt várja. Aki ő, ugye. S a színészekkel dolgozni meg aztán különösen izgalmas ügy: ha rendező és szereplőgárda egymásra talál, abból egészen feledhetetlen dolgok születhetnek. Nem csak a végeredményt tekintve, hanem ott helyben – a színészek, ha megtalálják a rendezővel a közös hangot, rettentően odaadók tudnak lenni. Ha megérzik, hogy mire van szükség, s képesnek érzik magukat a feladatra, fanatikusan bele tudnak állni a munkába, s ezt egészen különleges élmény látni, pláne a részese lenni. Mindez akár közhelynek is tűnhetne, de itt már nem csak a publikum, hanem Károly szeme is csillog. Szép pillanat.A kedvenc filmesekről, példáképekről szólva, Ujj Mészáros magától szóba hozza Amélie-t. Hogy ő direkt nem akart olyan filmet csinálni, aztán mégis mindenkinek az jut az eszébe a Lizáról. Nem baj, csak nem tud vele mit kezdeni. Pedig szerinte még a színei se olyanok. De hát ez van. S ami még van, a legvégén, az a vastaps. És kedvesen, haveri hangok elköszönő diákok. Miután lezajlik a fentebb említett jelenet a műanyag rókatündérrel, még két lány odajön, s aláíratja a jegyét Károllyal. „Ha nektek ez örömet okoz, szívesen aláírom, persze.”

Örömet okoz nekik. Amennyire én ezt meg tudom állapítani.