7 pontban az Édes életről
A film, amit az is ismer, aki nem. La Dolce Vita for dummies.
Fellini klasszikusa a következő, ami több évtized után ismét mozikba kerül leporolt és feljavított verzióban, ezért érdemes is nagyon tömören összefoglalni, mitől alapkő a filmtörténelemben az Édes élet.
- Mindannyiunk fejében él a kép a szökőkútban fürdőző nőről, annak is, aki soha egy tanulmányt nem olvasott az olasz késő-neorealizmusról. Az ikonná nemesült, s azóta számtalan helyütt és módon megidézett kép eredetije az Édes életből ered: Anita Ekberg (szerepe szerint ünnepelt filmcsillag) a római Trévi-kútban mártózik meg éjszaka a film legtöbbet emlegetett jelenetében. Just for fun.
- Remélhetőleg a paparazzi szót sem Lady Gagától hallottad először; a sztárokat üldöző, sőt zaklató lesifotós a bulvárlapok fő beszállítója, a szó azonban Fellinitől származik, egész pontosan a film fotós karakterét hívják így: Paparazzo. Ami aztán rögtön átment a köznyelvbe és már általában ezt a fotográfus típust hívjuk paparazzinak.
- Eleve a Dolce Vita mint életérzés egy sokat használt kifejezés, nem csak jampiéknál. Más kérdés, hogy a film épp annak ellenkezőjéről beszél, mint amikor felkiáltunk a duna-parti telkünkön langyos sört szürcsölve, hogy ez ám a dolcse vita! A főhős Marcello ugyanis hiába veszi körül magát sztárokkal, hullik rá a siker és a csillogás, ő maga már megcsömörlött a nagyvilági hedonizmustól és tökéletesen boldogtalan.
- Fellini munkásságának se nem alfája, se nem omegája az Édes élet, ellenben a kettő közötti csúcspont. És elsősorban nem a Cannes-i fődíj miatt. A mester úgy rajzolt fel társadalomkritikát ebben a filmjében, ahogy korábban senki, bátran beszélt a nagy tömegekhez, miközben mélységet is adott mondanivalójának. Tette mindezt olyan személyes, melankolikus hangulatban, amelynek divatját ő maga teremtette meg ezzel. Majd’ két és fél órás játékidőben.
- Mindehhez megtalálta önmaga tökéletes alteregóját, Marcello Mastroiannit, akit később is többször szerepeltetett, tulajdonképpen Fellini legfontosabb karaktereit ő keltette életre. Legfőképpen ugye a búsuló, alkotói válságban szenvedő filmrendező figuráját a 8 és 1/2, de ugyanígy a nőbolond olasz csődör archetípusát A nők városa, vagy a régi korok dicsőségét tévéshow-ban aprópénzre váltó táncosét a Ginger és Fred című filmjeiben. Mind közül azonban az Édes élet Marcellója lett a legikonikusabb szerep – olcsó poén, de: amellyel leginkább egybeforrt a színész neve…
- Említettük a személyes hangulatot, amely természetesen személyes élményekből táplálkozik, még ha Fellini sosem készített is a szó szoros értelmében vett önéletrajzi filmet. Marcello ugyanakkor (ha ott még nem is így hívták) annak A bikaborjaknak zárójelenetében indult el tengerparti kisvárosból a korlátlan lehetőségeket ígérő Rómába, amely a rendező saját otthonának tengő-lengő és az életükből többnyire semmi értelmeset ki nem hozó fiataljait énekelte meg. Hogy aztán munkásságának késői szakaszában az Interjú című filmben Fellini visszahozza mind Mastroiannit, mind Ekberget, jó posztmodern módszert alkalmazva saját magukat alakítva, ahogy évtizedekkel a La Dolce Vita forgatása után ismét találkoznak és immár megöregedve újranézik a klasszikus Trévi-jelenetet. Ha a rendező gondolatait egész karrierje során át is itatta a mélabú és a nosztalgia, soha korábban ennyire direkten nem ábrázolta még, milyen is, amikor telik az a rohadt idő.
- Világsiker volt négy éve korunk talán leghíresebb olasz rendezője, Paolo Sorrentino alkotása, A nagy szépség. Az Oscar-díjat nyert alkotás sorban azokat a toposzokat használja fel, amelyeket több mint ötven évvel korábban Fellini: a kiábrándult bulvárújságíró (itt: Toni Servillo), aki a hedonista Rómában múlatja életét, holott magasztosabb elképzelései is voltak (korábban írt egy könyvet például). Rég rájött, hogy a szépséget nem ezeken a partikon fogja megtalálni, és mi nézők sem vagyunk mindig biztosak benne, hogy egyáltalán keresi-e még. A nagy szépségen soha senki nem kérte számon, hogy mennyire direkten idézi meg az olasz film legnagyobb közhelyét, az Édes életet, mert ennek ellenére működött. Friss volt, minden asszociáció ellenére is eredetinek hatott, tulajdonképpen úgy érezte a néző, hogy soha ennyire nem esett még jól látni, hogyan festene egy a régmúltban ikonná nemesült karakter a mában. Egyúttal igazolta, hogy az Édes élet fél évszázad után is itt él velünk, a mindennapjainkban.
