Quentin Tarantino ugye nem mobilkamerával gurigázik: legutóbbi művét olyan technikával forgatta, ráadásul hidegben, mely a múlt század hatvanas éveiben volt utoljára divatban, s akkortájt is csak Ben Hur-ligás játékosoknak volt ilyen szép nagy terük a huncutkodásra. Az Ultra Panavison 70 lényege, hogy jóóóval szélesebb és bitangabbul részletgazdagabb a kép. Alkalmas vetítőgépet nem lehet lehet ám bármely ranchon leakasztani, vetíteni se gyerekjáték vele, s az se mindegy, milyen vásznon terül el az extrawide Aljas nyolcas. Köccséges dolog ez, na. Hozzánk legközelebb a bécsi Gartenbaukino vetíti, még március elejéig, napi két előadásban, a mester által kiagyalt Road Show szertartása szerint. Elmentünk, megnéztük, meghatódtunk.

Először a moziról, ami már eleve nagyon vagány. A Gartenbaukino Bécs belvárosának egyik mutatós utcasarkán menőzik, 1960-ban volt benne az első vetítés. Azért is csodálatos, mert benyomásaink szerint pont így nézhetett már ki akkor is: minden nagyon retró benne, a csempe, a fal, a belső terek elrendezése. Csak éppen tényleg olyan, mintha tegnap nyitották volna. Nincs elkopva, lelakva, összefirkálva. Büszke, de visszafogott art mozis dizájn jellemzi, semmi cicoma, mégis nagyon komfortos. A cinefilek nem igazán ússzák meg az itt tartózkodást könnyek nélkül, az hétszentség.(A mozi hivatalos fotója az előtér egyik kedves kis sarkáról)

Ha itt valamit játszanak, azt nagyon játsszák, s mivel most éppen az Aljas nyolcas megy, bárhova nézünk, Sam Jacksonék szórják ránk szemük villámait (illetve a legtöbb poszteren a hátukat mutatják, de az nem hangzik olyan jól. Viszont cool!). Lehet itt egyébként gartenbaukinós szatyrot (például Analog Is Pop felirattal) meg babáknak előkét is venni: ha kifejezetten a 70 mm-es Aljasról szeretnénk megemlékezni, nagy méretű plakátot is vásárolhatunk – ennek egyetlen szépséghibája, hogy sok és nagy rajta a német nyelvű szöveg. A jegy alapára 10 euró, erre rájön 2,5 euró 70 mm-es felár, ám a kiegészítőjegy is olyan csinos, hogy szívesen fizetünk pluszban (nem.). A felhajtás része a pöpec angol nyelvű műsorfüzet, klassz fotókkal, infókkal – ez a hivatalos kiadványa a Hateful 8 Road Show-nak, s természetesen annak jár, aki befizet a mutatványra.(Az én hivatalos nem szép fotóim)

A terem 736 férőhelyes, erkély nincs. Kábé a feléig folyosó töri meg a sorokat, aztán a 15. sortól majd' teljes szélességben sorakoznak a székek, elég kényelmesek egyébként. Kint a kirakatban láttuk az eredeti, régi üléseket, hát azokon a fél fenekünk se nagyon fért volna el. Gyönyörű fodros függöny, 15,45m x 6,5m-es Cinemascope vászon.(A mozi hivatalos fotója a teremről.)

Beülsz, örülsz. S indul a só! QT szépen kitalálta a dolgot, az osztrákok meg remekül megtanulták. Először elindul Morricone zenéje. Hangolódás:

Aztán, pár perc múlva elhallgat a felvezetés, de semmi üresjárat: már a függönyre rávetítik az első képeket, de a cuki módon megalomán Cinerama felirat függönytelenül libabőröztet:

A látvány egyszerűen lenyűgöző. Én nem vagyok kifejezetten az a "le a digitális formátummal" típus, de ami jó, az jó. S itt aztán tényleg széles a széles, éles az éles: Kurt Russell bajszát szőrszálanként is kielemezhetjük, ha akarjuk, a fény úgy játszik a hódarával, hogy szinte mi is kinyújtanánk a nyelvünket érte. A vér meg vérszínű, de nagyon. Ugye lehetett hallani, hogy a 70 mm-es változattal Amerikában is voltak gondok: nagyon kevesek tudták alapból, hogyan is kell ezekkel a gépekkel bánni, volt, ahol kellemetlen leállásokról, képhibákról szóltak a hírek. Nos, a Gartenbaukino gépészei tényleg irtó profin begyakorolták a dolgot. (Volt rá idejük, az Aljas nyolcas január vége óta meg az osztrákoknál, a 70 mm-es verzió már a premier óta látható. Tehát az is megnézhette így a filmet, aki rögtön és azonnal akarta látni.) A kötelező, sőt, kifejezetten kellemes remegésen kívül semmi jel se utal arra, hogy nehezített a pálya: a kép tűéles, a tekercsváltásokat szinte észre se lehet venni. A kópia még szinte új, gondolom, vigyáznak is rá rettentően.

A szünet, azaz bocsánat, az INTERMISSION felirat azután következik, majd rá a függöny, miután Samuel L. Jackson elmondja azt a bizonyos történetet. 15 perc, lehet pisilni, bármizni. Aztán így indulunk újra:

Az Aljas nyolcas 70 mm-en 180 perc körüli, tehát nem csak külcsínben kapunk többet, hanem vannak új jelenetek is. Ezek legtöbbje apróság: egyes párbeszédek tovább tartanak, vagy hosszabban néznek csúnyán egymásra a nyolcak. Igazából két jelentősebb dolgot vettünk észre. Az egyik, hogy Kurt Russell felfedezi a félig megkopasztott csirkét, s kiakad, hogy ő nem hajlandó egy félig megkopasztott csirkével egy légtérben tartózkodni, mert balszerencsét hoz. Úgyhogy Demián Bichir duzzog egy nagyot, leül a hokedlire, s nekiáll a pipitollakkal bíbelődni. Nagyon vicces. A másik fontosabb kiegészítés, hogy az utolsó előtti fejezetben az a bizonyos négy utas is olyan hosszasan érkezik meg a postakocsival, mint a film elején Walter Gogginsék. Boldogok voltunk ettől is. Hát még amikor megláttuk ezt a nagyra nőtt látcsövet: ő volt a mi barátunk ezen az estén. Jó, nem ő, hanem egy tesója.

Mint ahogy az egésztől azok voltunk. Bár tényleg őrültnek kell ahhoz lenni, hogy az ember igazán izgalomba jöjjön egy ilyen kalandtól, pláne, ha már harmadszor látja a filmet. Azonban, ha nem is teljesen, de valamennyire ez tényleg egy másik film volt. Állítólag lesz majd 70 mm-esen az Arábiai Lawrence náluk! Szerintem arra is befizetünk.

Ja, és tessék csak nézni, hogy az Aljas nyolcas után mi lesz a nagy dobás? (Persze nem hetvenesen...)