Ami az elmúlt egy-két évet illeti, nekünk sincs olyan nagy okunk panaszra, hiszen a tavalyi Oscar-díjas Saul fiát óriási tömegek látták a mozikban és valami hasonlóban reménykedhetünk a Testről és lélekről bemutatója után, most, hogy a hétvégén Arany Medvét nyert – de a csehek pláne irigylésre méltó helyzetben vannak. 1993 óta nem adtak el annyi mozijegyet, mint tavaly, s ennek 30%-t hazai filmekre!

Ezért a Toldiban lassan már megszokottá váló Cseh Filmkarnevál is az év ezen szakának egy kiemelkedő eseménye, hiszen az aktuális cseh filmtermés egy szűk keresztmetszetét láthatjuk ebben a néhány napban, olyan filmeket, amiknek nagy része később sem kerül be a hazai filmforgalmazás véráramába. Egyedül a vasárnapi A tanítónőről tudni, hogy már előrehaladott tárgyalások folynak a magyarországi bemutatóról.

A Sosem vagyunk egyedül című nyitófilmet azonban bizonyosan csak most láthatják a budapesti mozinézők. Petr Václav alkotása fél lábbal a kelet-európai vidék mocsarában ragadt, de jó messzire tartja szelfibotját, hogy olyan perspektívából rögzítse szereplőit, ahonnan nézve könnyű rajtuk nevetni. De nem mindig kegyes a közönséggel, hiszen néha még le sem kókadt a mosolyra rándult arcizmunk, máris valami zavarba ejtőt tol a képünkbe, hogy aztán ezeket váltogassa, sőt keverje össze egy jellegzetesen fanyar cseh humorú elbeszéléssé.

Hősei: nincsenek. Akik vannak, egyről egyig vesztesek, szerencsétlenek, szánni való polgártársak, akikkel nap, mint nap együtt vonulunk a kisboltba, a postára vagy a közeli tóhoz pecázni, de nem tudunk róluk semmit, pedig ki-kikukkantunk a csipkézett függöny mögül, hátha elcsípünk valamit az életükből, lehetőleg kompromittálót. Václav azt a dominószerű kapcsolódási formát választotta karakterei viszonyrendszerének felépítéséhez, amit sok egyéb alkalommal láthattunk már filmen; valahogy mindenki egy másikhoz szeretne tartozni, mint akit a sors már kiosztott számára és aztán dől is mindenki sorban bele a végzetébe. Ha az emberek mindennapiak is, mégis kell történnie velük valami kicsit sem mindennapinak, hogy elkezdjünk vágtatni a tragédia felé, ám életük még eközben is kicsinyes marad. Amolyan közép-kelet-európai módon kicsinyes és kevert hangulatú, aminek sem humorát, sem tragikumát nem igazán értheti az, aki nem ebben a térségben él.

A film tavaly Berlinben elnyerte a Tagesspiegel díját, idén pedig három színésze is jelölve van a Cseh Oroszlán díjra, amelynek átadása márciusban lesz.

Egy paranoid börtönőr és családja egy kies főút mellett elnyúló faluba költözik. Összehaverkodik új szomszédjával, a munkanélküli hipochonderrel, akit a helyi vegyesboltban dolgozó felesége tart el. A megfáradt nő szemet vet az éjszakai klub kidobófiújára, de az a sztriptíztáncos csajt szereti. Ő azonban gyermeke apjára vár, aki épp a közeli börtönben hűsöl, ahol a börtönőr is dolgozik. Napjaink és a benne elő emberek drámája, akik az őket körülvevő démonok áldozatai és okozói is egyben.