Február 23-án lesz a születésnapja a mostanában sajnos nagybeteg rendezőlegendának, s áprilisban fél évszázada, hogy a 40. Oscar-gálán a Szigorúan ellenőrzött vonatok megkapta az aranyszobrot. Erről a filmről mindenki leírt már minden szakmailag fontosat – úgyhogy inkább én azt írom le, hogyan találkoztam vele egy stílszerűen alkoholszagú délutánon.Kicsit már biztos kiszíneződött a dolog, de az biztos, hogy a nyolcvanas évek legvégén történt. Kis falu Magyarországon (az én kis falum, naná, bár érzelmileg sosem tudtam menzelesen kötődni hozzá), valamelyik nyári hónap. Egy kis községben nyilván fontos hely a kocsma, egyesek szerint a legfontosabb, s az egyesekkel nem vitatkozunk, pláne egy kis községben. Aztán még nagyon fontosak voltak, legalább annyira, a zugkifőzdék, ami ugye a Pistánál van, vagy a Sanyinál, esetenként a Rozi néninél, de az övé nem annyira jó. Mármint a pálinkája. Szóval, ha elfogy, menni kell, s ha menni kell, akkor biciklire kell ülni. Az apja megkéri, a gyerek fintorog, de aztán felpattan a bringára. A kormányon a szatyor, abban meg a csatos üveg.

Azt már nem tudom, hogy Sanyi volt, vagy Pista, de az biztos, hogy egy olyan parasztházban lakott, ami egész gyerekkoromban felújítás alatt állt, pontosabban állandóan úgy nézett ki, mint amit most már tényleg, de komolyan megcsinálnak. Az udvarán vagy betonkeverő állt, vagy cserepek halomban, de aztán mindig történt valami, ami miatt évtizedekig nem változott semmi. Az a ház volt az örök ígéret, az újrakezdésé. Talán még ma is az. Akkor se, azon a délutánon se nézett ki szépen. Viszont mindig szerettem a hangulatát.

Beléptem a verandára, ott volt egyből a konyha, a rádióból szólt a Rádiókabaré, a Hofi, ki más, hát említettem, a nyolcvanas évek vége felé vagyunk. De annyira nem értettem, mert a konyhából nyíló nagyszobában üvöltött a tévé, alatta két videó (képmagnó!) egymásra kötve zakatolt. Másoltak épp valamit, de nem a Rambót vagy az Amerikai nindzsát (s ez volt a nagyon fura), hanem egy fekete-fehér filmet, amiben egy férfi kergetett épp egy lányt. Én a férfit bakternek néztem már akkor is (mint kiderült, nagyjából jól néztem, mert forgalmista volt, ugye), s miközben a házigazdát szólongattam (mert ő nem volt sehol), beléptem kicsit a szobába, aztán bámultam a filmet, hisz a képernyőn igen érdekes dolgok történtek. A szemüveges férfi elkapta a lányt, az meg felfeküdt valahova, a pasas meg pecsételni kezdett a lábára, s ment egyre fölfelé – a folytatást ismeri minden mozirajongó. Igen, végül a feneke következett.

„ – Höhö, tetszik, mi?” – Ezt már a Sanyi, vagy a Pista mondta, akihez pálinkáért jöttem. Időközben megérkezett, s észrevétlenül a hátam mögé került, nem volt neki túl nehéz észrevétlennek maradni: abban a pillanatban azt se nagyon vettem volna észre, ha egy egész vonatszerelvény tolat be a verandáról.  A Szigorúan ellenőrzött vonatok filmtörténeti jelentőségű pecsételése olyannyira lenyűgözött, hogy azt is elfelejtettem, miért jöttem, de a szatyor meg a csatos üveg azért segített szerencsére visszatérni a való világba.

„Ez mi, ez a film?” – kérdeztem, s jött a válasz, hogy ez egy nagyon jó film, nem pornó, hanem egy csehszlovák mozi, Oscar-díjas, mondta a Sanyi vagy a Pista, s be kell vallanom, igen szürreális volt a szájából hallani azt, hogy „Oscar-díjas”. Nem ismertem nagyon, de valahogy nem azt a benyomást keltette bennem úgy általában, mint akinek fontos, hogy mi az az Oscar-díj. És aztán mondott még valamit, amit nem felejtek el sohasem. Megkérdeztem, hogy miről szól ez a film, amire a következőt válaszolta: „ – Bonyolult dolgokról, de leginkább arról, hogy pecsételj, ne háborúzz.”

Jó kis mondat, mit több, nagyon jó (el is loptam tőle, használtam csomószor), onnantól ezért aztán másképpen is néztem a Sanyira vagy Pistára. Kiderült róla, hogy diplomás ember, egyszer elmesélte, szeretett filmklubba járni is, csak aztán történt vele pár dolog, s már nem járt sehova, elköltözött messze onnan, ahol előtte élt, gyárban dolgozott és pálinkát főzött. Láthatóan lecsúszott, de a filmeket szenvedélyesen gyűjtötte. A Menzeleket is. Megígérte, hogy átmásolja majd nekem is a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, s ha apám megengedi, megnézhetem. Átmásolta, megengedte, megnéztem.  Később még vagy százszor.

Jó, tudom, nem valami nagy sztori, de mégis, valamiért nagyon megjegyeztem magamnak. Aztán, gondoltam, leírom.

 (A Cseh és Szlovák Filmkarnevál keretében Menzel-maraton lesz a Toldiban február 24-én, műsoron a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capriccio és Az én kis falum. Jegyek már kaphatók!)